A csizmadia-műhelyek

Eddigi áttekintésünk a ruházati bőrművesség témájában – a Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozata keretében – már csaknem teljes, de befejezésül még illik kiegészítenünk a csizmadia-mesterségről elmondottakat. A csizmadiákról ugyanis csupán érintőlegesen szóltunk korábban, megemlítve, hogy a 16. században a vargák jelentős része elhagyta a bőrkikészítést, illetve a bocskorokkal kapcsolatos szolgáltatásokat, és átállt csizmadiának.

Magasszárú, csizmaszerű bőrlábbelik a középkorban is készültek a vargaműhelyekben, de a mai értelemben vett csizmák változatai csak az 1500-as években terjedtek el. A csizmadia mindig beszerzett készbőrből dolgozott, és korántsem csupán csizmákat állított elő. Nem azért nevezték csizmadiának, mert egyebet – topánt, cipőt csinálni – nem tudott, hanem mert más nem állított elő csizmákat, más mesterhez nem, vagy csak bizonytalanul lehetett csizmáért fordulni. A vargamesterség aztán előbb sorvadt el a csizmadia-mesterségnél: végső végét az jelentette, hogy a céhes korszakon túl már beszűkült foltozóvarga-szakmából modernkori suszterség, cipészség vált. Ez annyiban nyitást is jelentett, hogy csizmadia-termékeket is lehetett a korábbi vargához vinni.  Későbbi fejleményként aztán már a csizmadiák felől is bővülni kezdett a cipészek mezőnye, hisz a csizmadiaműhelyek fénykorukban sem utasították el a csizmajavítási feladatokat. A cipészmester olyan lábbeli-javító, aki maga is készít lábbeliket, de ezt a képességét csak fele idejében vagy másodlagosan – ha nem ennél is ritkásabban – gyakorolja. (Létezik egy olyan vélelem, hogy a „suszter” szó mást jelent, mármint hogy a suszterok, szemben a cipészekkel, már nem tudnak cipőt csinálni, csak reparálni. Tévedés: a két szó ugyanazt jelenti.)

A keleten kialakult, hozzánk török közvetítéssel érkezett klasszikus csizmaformák közös jellegzetessége a kifordított varrás volt, amely még a 20. század elején is dívott. Az összes varrást (szár-oldalvarrások vagy szár-hátsóvarrás, talpvarrás, sarokvarrás) megelőzően a csizma eleje-részét, a lábfejhez igazodó szakaszt ványolófán – a nedves bőrt deszkára szegezve – hergelővel alakították ki, nyújtó jellegű művelettel, majd hajlati ráncokba szedték.  A kifordított varrás azt jelentette, hogy a csizmaszárhoz való kiszabott bőröket nem a külső felületüknél fogva öltötték a talpbőrhöz, hanem kifordítva a talp fonákjához varrták, két-tűs eljárással, és a még megvarratlan sarokrészen át, esetleg fa sarokbetéten át fordították a színére az egész átnedvesített csizmabőrt.  A kések, fogók, árak, tűk mellett a kaptavas és a bőrráspoly is a csizmadia mindennapos használatában volt. Akár egyetlen nagy darabból is lehetett csizmaszár, ám ehhez már 19. századi ványológép kellett, és ráncoló alakzatú kaptafa. A csizmapárok még akkoriban is „egylábasan” készültek, csak a lábon, használat által módosult jobb- és ballábassá az eleje-részük. Még a varrógépek kora előtt csizmaszár-tágító mechanika is megjelent a műhelyekben.   A sámfák, eltérően a kaptáktól, nem a lábbeli alakításának eszközei, hanem a kész csizma, cipő formatartását szolgálják.   Az I. világháború előtt erősen terjedt már a csizma-fejrészek külön- szabása és a „féllábas” talpak szegelése (branzolos, vagyis béléstalpas és rámás csizmák) – nem a talpak vasalásáról, hanem a bőrrészek összeerősítéséről van szó.    A parasztcsizma, a lovaglócsizma és a vadászcsizma mellé a két világháború között zárkózott fel – a katonacsizma-változatok mezőnyéből népszerűsödve – az alul fűzős bilgericsizma. Csizmák még ma is készülnek egyes kisipari műhelyekben, de olyan műhelyt már nem találunk, amelynek főtermékei csizmák volnának.

Reméljük, érdemes volt velünk tartani és sok értékes gondolatot oszthattunk meg Önökkel a termékenyítő régmúltból.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
infoblokk_also_ESZA_EU

A szűcsmunka közelebbről – a ködmönformák

A régi magyar szűcsmesterség hosszas ismertetésének már határt kell szabnunk a Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozata keretében, de egy, a ködmönökről, bekecsekről szóló írás még mindenképpen idekívánkozik.

Míg a suba palástszerű felsőruha, amely gyakran ujjatlan és többnyire térd alá vagy még mélyebbre ér, a szintén hosszúfürtös rackabőrből való (csak olykor kecskebőr) ködmön mindig is kabát-jellegű ujjas volt, amely igen gyakran csak derékig illetve farközépig ért, noha határozottan ritkának a combközépig vagy akár bokáig nyúló hosszúködmön-viselet sem számított. Fogasra akasztva a legtipikusabb ködmön ujjai bőven alálógnak a prémszegéses ruhaaljnak. Egyébként a hosszúködmönök is testhezállóan készültek –  a subától eltérően –, de ez a szabásjelleg a láb körüli szakaszon már megváltozott, a széltében is toldásos nagyködmön  ott harangszerűvé válhatott.

A  busómaszkosok felsőtesti öltözéke is – szőrével kifordított –    ködmönféle jelmez tulajdonképpen.

A középkori nagyurak is hordtak ködmönöket, rajtuk díszes kötéssel, ékkövekkel, ám a kora-újkorban a textilek térhódítása lassacskán a kisúri és paraszti világba szorította a ködmönt: az előkelőségek egészen áttértek az addig is létezett, szőtt anyagú, fényes kidolgozású mentére, amelyet télire kibéleltettek szőrmével. A 18. században a szerényebb megjelenésű menték a paraszti világban is gyéríteni kezdték a ködmönviseletet, a 19. század elején pedig, a mentehasználat fenntartása mellett az addig megmaradt ködmönöket szinte mindenhol subára cserélték. Ám amikor a subadíszítés kibontakozása épp teljébe ért –  a század derekán valamivel túl –, újra divatozni kezdett a ködmön, mégpedig most már a (korábbi írásunkban bemutatott)  subacifrázás illetve a mente-zsinórozás, mente-fémgombozás átvételével, mindenekelőtt a parasztmenyecskék, parasztasszonyok körében, elmaradhatatlan kelengyeholmivá is válva.  Sőt, viseletének nagy elterjedtsége jócskán túl is élte a suba fénykorát.

A legrégebbi szabástípusú ködmön (avagy kozsu) a „vállasujjasan” szabott bundakabátka, vagyis amelyiknek az ujja bőréből alakították ki a váll- és mellrészét is.  A többi részt azonban hosszantian toldották a vállhoz (nem úgy –nem széltébe-sávosan –, ahogy például erdei állatprémből varrnak meg egy mellényt).  Már a 19. század előtt a vállasujjasnál sokkalta inkább elterjedt a külön „elej”-részből, háta-részből, és ujja-részből összeállított ködmön. Idővel a háta-rész lett a legdíszesebb, amelynek általában konkáv ívoldalai voltak, úgynevezett „császárvágása” –  az eképp karcsúsított ködmön ellentétét a 20. század egyenes hátú, egyszerű munkásködmönjei jelentik.  Az „elej” pedig igen gyakran „csákós vágású”, azaz ferde vonalú szárnyakat mutatott.  A női ködmönt, amelynek egy időszakban sonkaujj-divatja is terjedt, hátul, a csípőnél erősen megráncosították. Gyakran alkalmaztak „hátfelfoltot”, nem toldásképpen, hanem erősítő bőr-rátét gyanánt, a nyakat félkörösen befogó felső véggel.  A derékba szabott, fodortoldású ködmönt bekecsnek nevezték. Ez a szójelentés aztán, a 20. század során eltolódott, és ma már főként az ujjatlan (mellényszerű) báránybőr felsőruhát nevezzük bekecsnek, ha ez hosszabb, nagyobb holmi a legtipikusabb lajbiknál, és így nagy, prémszegélyes zsebe is lehet.

Ha belebotlunk egy mai ködmöncsinálóba, annak műhelyében valószínűleg készül nem paraszti jellegű szűcsmunka is, valamint olyan holmi is, amely nem is egyértelműen szűcsmunka – például kelme-bélésű bőrkabát, bajcolt kecskebőrből. (Bajcolás: szőrtelenítés; falcolás: bőrvastagság-kiegyenlítés; valkolás: töretés, intenzív puhítás; rámázás avagy spannolás: a bőr kifeszítése a festékezés számára).

Még a csizmadiákról kell szót ejtenünk, erre egy hét múlva kerül sor.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
infoblokk_also_ESZA_EU

A szűcsmunka közelebbről – subadíszítés

A magyar szűcs-ornamentika témáját már érintettük egyszer a Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozata keretében, amikor arról írtunk, hogy a 19. századi alföldi pásztorvilág posztó cifraszűreinek mintaforrása elsősorban a bőrművesség volt. Most részletezőbben szólunk erről a motívumkincsről. Az  első világháború után megkezdődött a subaviselet visszaszorulása, de díszeiké még nem: azok tovább éltek szűrökön, ködmönökön és falusi mellényeken, nemcsak a bőr- de a vászon- és posztó-pruszlikokon is.

Az ünneplős illetve templomozó parasztsuba (nem a ridegpásztori suba) 19. századi változatai közül az egyiket röviden „almás”-nak is nevezték, a szót subák tekintetében főnévként is, jelzőként is használva. „Almás” az olyan bunda neve –  vagy jelzője – volt, amelynek bőrrátét-dekorációja, festett és/vagy hímzéses szironyozása kerekded formák alkalmazásával tüntetett.  Szóbajönnek itt az esetleges vállgallérok, aztán a deréktoldásokon végighúzódó „keresztirhák” (a subacsinálók „irhának” mondták a rátétül szolgáló szőrtelen bőrcsíkokat is), valamint a hosszanti varrásokat elfedő, hol fehér, hol piros „szálirhák”. Ezeket a hasiból szabott szalagokat a szélükről különböztették meg, vagyis a szélük volt az, amely vagy „vízfolyásos” (hullámos), „csigás”, „csipkés” vagy „almás” jelleget mutatott – utóbbit akkor, ha a perem félköröcskékkel volt végigfogazva. A perem mellett színes kísérőfonalat vezettek végig, ez volt a vereznek.

rátétek hímzései idővel átkerültek közvetlenül a subafalra. A virágforma-kivágatú bőrrátétekkel ékes subát, illetve a nem különösebben rátétes, de annál erősebben hímzéses subát „virágos”-nak mondták. Leggyakoribb a pávaszemhez hasonló stilizált rózsamotívum volt, amely alul ritmikusan végigsorjázott a suba cikkelyein. Járáskor a fodrokkal együtt a rózsasor is méltóságteljesen rengett-lengett, asszonyi kisbundák esetén pedig, amikor a rózsasor közelebb esett a derékhoz, farhoz, kimondottan a női ringás hangsúlyozódott általa.

Egész kiskerti csokrok, színes gyapjúfonallal, majd 1850 után szűcsselyemmel hímzett bokorvirágok is sorjázhattak a subán, tulipánnal, szekfűvel, nefeleccsel, rozmaringgal, más hajtásokkal, levelekkel ékesen, igen sok stilizációs verzióban – például ágtartó madár motívumának alkalmazásával tömörítve igen gazdaggá a szimmetrikus kompozíciókat. A kompozíciók nem lepték el a subafalat, legfeljebb a vállat (válltányér-hímzés), mert kerülni kellett a bőrmállasztó fokú hímzési zsúfoltságot. Ezért rendre érvényesült a subafal szép alapfestése – például tapló általi egyenletes vörösbarnasága. Selymezésnek sokhelyt az egyszínű vagy kevésszínű selyemfonalas virágozást nevezték  a subavállon-subaháton-subaujjon (már ha ujja is volt a subának, mert gyakoribb volt az ujjatlan). A selymező-szokások tájegységenként eltértek: emitt a fekete, amott a zöld dívott, máshol a lila rajzolat uralkodott. A subaalj göndörödő báránybőr szegélye fölött körbefutó ornamentikus sáv is növénymotivikus volt, de nem annyira álló, mint inkább elfekvő ábravonalakkal.  A teljes subadíszítésben hat-hét nevezetes öltéstípus váltakozott.

A pásztorbundák sem maradtak akármeddig dísztelenek: aljukra lucsokvédő prémszegély került („kötés”), amely bőrsallangokkal fonódott, vagy gombolódott fel a subafalra. Az ilyen „kötéses bundák” válla alá általában „kártyát”, piros bőrrátétet varrtak, fehér sallangszíjakkal, dohányzacskó- és tűzszerszám-tartónak.

Ködmönről, bekecsről eztán fogunk szólni.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
infoblokk_also_ESZA_EU

A szűcsmunka közelebbről – a suba megvarrása

Előző írásunkban a Szalakóta program régi mesterségekről szóló cikksorozata keretében a subakészítés alapozó munkálataival foglalkoztunk.  Ennek során azt is jeleztük, hogy a subát a megszabott birkabőrök egész sorából alakították ki, de még nem tértünk rá ezek illeszkedéseire és az egyes összetevők szerepére.

paraszti rackabundát készítő szűcs először is vállbőrnek valót jelölt ki, amelyet aztán a kívánt funkció szerint formázott meg, hosszanti oldalain kissé konkáv téglalappá szabva a munkadarabot. A férfi nagybunda érhetett csak kissé térd alá, és érhetett bokáig, sőt, akár olyan hosszú is lehetett, hogy már szinte a csizmaorrot is elrejtette. Mivel hordáskor a vállon nehézkedett, a hosszúsuba vállrésze fokozott masszivitással kellett készüljön. Abból a szempontból azonban mindegy volt a hossz, hogy mindegyik változatnál a vállbőrhöz kellett toldani a többi részt, vagyis a váll felőli végen kerekített oldalbőröket, az elejbőrt és a hátbőrt  – mindegyiket tetszés szerint egy vagy több hosszú tagból, majd a toldóvarrás után a zsákvarrásra emlékeztető módon egymással is összeerősíteni őket. Cikkelyfodrokra tagolódó, a lábak irányában többé-kevésbé szétálló palástforma állt elő.  Küloldalán mindegyik bőr a felső végtől az alsóig meg lett hasítva, aljuk egyenlőre vágva és prémmel szegve. A varrásvonalakra ráerősítő bőr- vagy (színes) posztócsíkokat vócnak nevezték. A legbővebb, 24 bőrös  subák bőrcikkelyeinek sora kiterítve teljes köralakot adott ki, a kör közepén a nyakkivétellel, ahol a nyak-csat helyezkedett, illetve a kacagánygallér (leggyakrabban fekete báránybőrből).

A magyar középkor még nem kései szakaszában az erdei-mezei embereknek még jelentős hányada viselt nyestprém-, vaddisznóbőr- nutria (mocsári hód)- stb. öltözéket. A 15. században már leáldozott ez a szokás: nyestbőrben a kancelláriusok jártak, jobbágy egy sem, amint karmantyúkat (kéz-és karvédő prémeket) sem viseltek a falusi kunyhók lakói. Viszont a paraszti világban, akár a vitézeknél még megmaradt a kacagány „divatja”. Azokban az esetekben, amikor a valahai bőrkikészítő megőrizte a prémes állat karmos lábait, hogy a mellső lábak nyakkötőként szolgálhassanak egy-egy hátibőrhöz, illetve a hátsó pár láb derékkötőként, az esetleg csíkosszőrű állatfarok pedig díszként szerepeljen, ilyenkor az úgynevezett kacagányon dolgozott. Hozzá kell tenni, a középkorban és azon túl is a használatba kerülő kacagányok többségét nem szűcsmesterek állították elő, hanem olyan pásztorok (farkasbőrből, kosbőrből), akik más bundák készítésével nem foglalkoztak. A kacagányok és az átelleni elejbőrök viseletét éppen a subakészítés későbbi terjedése kezdte margóra szorítani, amikor a lógatott elejbőröket felváltották a belebújható mellesek, lajbik. A tipikus subagallér tehát egyszerűen a közvetlen előzmény visszamaradt nyoma, jelzésszerű maradéka.

Valójában egyébként már a középkori előkelőségi bundák is meglehetősen hasonlóan készültek, mint a későbbi parasztsubák, csak a felhasznált szőrmék dolgában mutattak sokkalta nagyobb változatosságot. Cikkelyességük mégsem tűnt ki úgy, mint a későbbi parasztbundáké, mert a méltóságok díszes posztó- selyem- vagy brokátborítást vonattak a külső bőrfelületre.

Akit a díszítés is érdekel, az maradjon velünk továbbra is.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
infoblokk_also_ESZA_EU

A szűcsmunka közelebbről – subabőrök előkészítése

Folytatjuk a szűcsmesterségről szóló írásfüzérünket a Szalakóta program háziiparossági tárgyú cikksorozata keretében.

Milyen eszközökkel volt felszerelve egy szűcsműhely, mondjuk a 19. századi ünneplős subák elterjedése idején? Mivel a tímárok meg a vargák csak szőrtelenített készbőrt szolgáltattak, az irha-specialista szűcsöknek maguknak kellett az alapanyagot kikészíteniük. Eljárásaik nem tértek el nagyban a késő-középkori módozattól, ugyanúgy szükségük volt tehát bőrkiterítő „kaszapadra”, aztán nagy űrtartalmú fadézsákra, a nyersbőrt megtörő puhítóvasakra (az egyik ilyen szerszám kikötői kampóra, vasmacskára hasonlított) és kaparóvasakra (például a kákónak nevezett horogra, vagy a hergelőre). A bőrmegdolgozás végett állandóan tároltak sót, savakat, korpát, festékeket. A következő, bőrszabászati szakaszban félhold-kést, színelőkést, bőrványolót vettek elő, a suba-test összeállításához gömbölyű-fanyeles árat, háromélű tűt, ollót, befogató-fejes varrószéket, mely szerszámok más lyukasztókkal és csipkézőkkel együtt elkeltek  a díszítéseknél is.

Leghosszabb ideig a bőrkikészítés tartott – egyes esetekben hónapokig is eltarthatott –, ezért olykor rászántak egy-egy hónap-harmadot egyszerre számos bőr kikészítésére, vagy legalábbis a kikészítés alapozásának elvégzésére, hogy rendre felgyűljön bizonyos hozzáférhető készbőr-tartalékuk, választékuk.

A fürtös-gyapjas oldal zsíroldó átmosása, illetve a másik oldal huslásának (cafatainak és hártyázottságának) lekaparása utáni csávalébe merítés, sós-savas áztatás városon volt gyakori. A juhász-szűcsök ugyanis célzatosan mosatlan, áztatatlan birkabőröket törtek meg, kapartak le és fehérítgettek a zsírosbunda-készítés kedvéért. Ezek a különösebb cifrázat nélküli pásztor- és fuvarosbundák (munkaruhák) az állati szagláshoz nyugtatólag viszonyultak. Amúgy a jó bunda minden erényével rendelkeztek, esőpergető felületük volt, melegük a suba befordításával nőtt, kifordítás esetén csökkent, levétel esetén pedig, hőségben, cövekre függesztve kitűnő árnyékot adtak, míg az aljuk derékalj lehetett.  Zsírosbundájukat a kocsizó parasztok inkább tekintették ünnephez is illőnek, mint az egyszerű szűrt. Múlván azonban a 18. század, a tehetősebb gazdák növekvő hányada már inkább adta városi szűcsnek a megrendelést a juhász- vagy a paraszt-szűcs helyett – ha épp nem a hetivásáron fizetett a gazda egy-egy városi készítésű subáért. Az ilyen suba a báránygyapjas oldalán is egészen faggyatlan volt, mert anyagát megelőzőleg nem is egy, hanem számos menetben csávázták, az köztes órákban pedig a „kaszapadon” (avagy corholón) korpázták igen kitartóan a bőröket. Egyes merítések közt sor került az anyag hosszasabb pihentetésére, vesztegeltetésére is: még sokára következett a végső kiszárítás, amelynek nyomán megbarníthatták a bőrt tölgyfagubacsból nyert festékkel, vagy épp megvilágosíthatták, sárgábbá tehették, például agyagolással. 5-8 vastag, hupás ürübőr helyett – amelyekből egy juhászbunda kitelt – a városi készítésű ünneplős suba összeállításához legkevesebb 12 kisimult, bársonyos felületű báránybőrt kellett kiszabni.

Suba varrásának rejtelmeiről olvashatnak a jövő héten.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
infoblokk_also_ESZA_EU

A ruházati bőrművesség fejedelme, a szűcs

A Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozatában legutóbb a szűcstevékenység határterületeit igyekeztünk fölmérni. Eljutottunk egyebek mellett annak megállapításáig, hogy a modern kor előtt legelterjedtebb posztó felsőruhák közül a mentével és – sokkalta ritkábban – a dolmánnyal a szűcsöknek is akadt munkájuk.

mente a késő-középkortól nyomon követhető, mindkét nem által hordott díszes kötésű posztóujjas volt, amelyet hosszú (térdig érő), lefelé bővülő téli változatában prémmel béleltek és szegtek, ám a derékig érőkurta mentét sem csak nyári ruhaként hordták, hanem ez lehetett rókamálas  kiskabát-féle is. A rókaprém a paraszti mentéknél módosságot mutatott: a fehér és fekete bárányprém gallér, szegély és béllet sokkalta gyakoribb volt.  A sujtásos, paszományos (zsinór-cifrázattal ellátott) és ezüst kötőláncos – esetleg brokátból szabott – vitéznemesi menték egyre több eleme került át paraszti mentékre (a 19. században még akár komplett vitézkötés is, vagy a dupla fémgomb-sor). A díszesebb bélelt mentéket ünnepekkor nyáridőben is elővették, de ilyenkor csak vállra vetve, panyókán hordták azokat.  A dolmány szintén díszes  felöltő volt, amelyet gyakran viseltek mente-szerűen de talán még gyakrabban mente alatt (vagy köpönyeg, olykor palást alatt), míg viszont mente fölé dolmány nem kerülhetett, akkor sem, ha hosszú dolmányt vettek föl rövid mentéhez.  A kései, 18.-19. századi dolmányoknál a szorosan testhezálló jelleg és a nyakított (felálló-galléros) fazon volt a legtipikusabb.

Posztó- (vagy brokát- stb.) ruhadarabok prémmel történő kibélelése azonban sohasem tartozhatott a központi jelentőségű, elsődlegesen végzett szűcstevékenységek közé. Mindig bőven adódott – falun is – olyan szűcs-teendő, amelynek esetében nem járulékosan kellett irhás bőrt társítani (megmunkálás és kiszabás után hozzávarrni) a munkadarabhoz, hanem magát a munkadarabot kellett irhás zőrme-fövegek, szőrmesálak és -kézvédők (kesztyűk, muffok) bőrből kialakítani, mint például egy-egy prémes belső oldalú bőrmellényt, lajbit.

A főbenjáró szűcsmunkák: s, aztán egész állatbőrök alkalmassá tétele szőnyegszerű használatra, valamint kis- és nagybundák. Az előkelőségi udvarok, illetve a városi patríciusok által alkalmazott szűcsök szinte csakis drága prémekkel foglalkoztak – róka, medve, nyest, nyuszt, coboly, hermelin stb. –; a városi szűcsök más részének és a falusiaknak pedig akadt ugyan róka- vadmacska- illetve nyúlbőrös feladata is, de többnyire juhbőrből, olykor pedig farkasbőrből dolgoztak.  Amikor a lajbit vagy bundát készítő falusi szűcs a lefejtett prémes bőr, a gerezna kikészítésétől munkafázisok hosszú során eljutott a funkcionális szempontból már tökéletes ruhadarabig, még mindig nem ért mestersége teljébe, mert ennek legművészibb részét – a bőrholmi gazdagon történő kidekorálását – csak ezután gyakorolta.

Legközelebbi írásunk a bundakészítést állítja a középpontba.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
infoblokk_also_ESZA_EU

A szűcsmesterség körül

A Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozatában, ezen belül is leginkább a bőrművességgel foglalkozó írásfüzérünkben már többször érintettük a ruházkodás bőrös összefüggéseit. Esett szó a régi bőrlábbelikről és mestereikről, említettünk bőrkalpagot, bőröveket, bőrkötényt, és röviden kitértünk a legjellegzetesebb régi magyar szűcsmunkákra. Mindez azonban csak egy általános bőrművességi áttekintésbe illeszkedett, és ahogyan aztán az összefoglalás szereplői közül kiemeltük a szíjjártói szakágat, hogy részleteiben kibontott képet nyújtsunk róla, így járunk el most a szűcsmesterség dolgában is.

Mielőtt a szűcs-tevékenység pontosabb meghatározását adnánk, tanácsos bevezetésként azokat a régi ruházati termékfajtákat megneveznünk, amelyeket különböző okokból sokan összekevernek a szűcsmunkákkal, vagy legalábbis bizonytalanok a besorolásukban.

Nem minden irhás bőrholmi elkészítéséhez kellett szűcsmester. Például a kanászok bocskor-fölötti lábszárvédője, a bőrcsík-fűzős habda, amelyet kikészítés nélküli szőrös bőrből szabtak ki (a gyapjas, illetve a nyúl-vagy csikószőrös felület a lábon befelé fordult), a leggyakrabban pásztori házitermék volt, illetve gyors mellékmunkaként varga, még szabó is odavethette.

Hasonló volt a helyzet a bőrnadrágokkal, amelyek ugyan készülhettek nyírott báránybőrből, és a cserzett szarvasbőr nadrágokon is húzódhatott színezett irha-csík, vagy fari bunda-dísz, ám a bőrnadrágok fejlesztői elsősorban a szabómesterek voltak. Ha mondjuk a 19. század eleji rézgombos rajthuzli-pantallók (falun ezek akár egészükben juhbőrből készültek) vagy szarvasbőr csizmanadrágok viselői alakíttatni akartak ezen a holmijukon, nem szűcshöz, hanem szabóhoz fordultak (általában posztófedéseket vagy flanell-bélést kívántak a nadrághoz).

A gulyások, juhászok, csikósok szűrposztóból készült nagykabátját, úgy is mondhatjuk, abaköpönyegét, a pásztori cifraszűröket talán amiatt vélik sokan (főleg városon) szűcsműhelyeket is megjáró holmiknak, mert  19. századi díszítésviláguknak  valóban van közük a szűcshímzések (régebben kialakult) minta-arzenáljához. A szűrszabók díszítőiskolája a szűcskultúra felől alakult ki.  A szűröknél kisebb, egyszerűbb  posztózekékről már senkinek sem jut szűcs az eszébe.

guba szintén szőttes anyagú paraszti kabátféle, amelyet azonban inkább a suba, bunda egyes válfajaival szokás összetéveszteni, nem a szűrrel, hiszen vannak gubancos, „bárányfürtös” megjelenései (fehérben is, feketében is), míg máskor csak bolyhozott a szövetük. Bőr nincs bennük. Alakzatuk a szűrnél általában zavarosabbnak látszik, de sajátos, fedett szabásrendjük szigorúan következetes.  A gubások, másnéven gubacsapó mesterek egyszerre voltak fonók (fonalcsinálók), a gyapjú nyüstöléséhez, kallatásához, ványolásához, akár kártolásához is értő guba-takácsok (szövőmesterek) és guba-szabók. A guba általánosságban is a legkevésbé költséges parasztkabát, de akadtak kirívóan olcsó fajtái: egyes tájakon valaha rongypokrócból, vagy kenderkócból is előállítottak gubákat.

A régi menték és dolmányok az eddig említett ruhadaraboktól eltérően olyan holmik voltak, amelyek nem feltétlenül láttak szűcsműhelyt, de valamivel gyakoribb eset volt, amikor szűcs is dolgozott rajtuk.

Legközelebbi írásunkat ezeknek a felsőruháknak a jellemzésével kezdjük majd.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
infoblokk_also_ESZA_EU

Ostorkészítés Magyarországon

A Szalakóta program kézművességekkel foglalkozó cikksorozatát még mindig a szíjjártó mesterséghez kapcsolódó témával folytatjuk, hangsúlyozva azonban, hogy a hazai ostorkészítők nagyobb hányada a régebbi időkben sem épp nyergesműhelyekben dolgozott. Egyrészt maguknak a csikósoknak és a többi pásztornak nagyon is illett otthonosan művelnie az ostorcsinálás tudományát. Másrészt a vásárokon kirakott ostorokat sem föltétlenül olyan háziiparosok kínálták, akik fogathámok előállítását is vállalták volna, viszont esetleg nem csak pásztor-ostorokat, hanem úrlovas-ostorokat és lovaglókorbácsokat is árultak.

korbács általában két- vagy számos ágú ostort jelent, bár akadnak tájegységek, ahol ez a  szó megilleti olykor az egyágú nehéz pásztor-ostort is.  A szíjkorbács csapásai fájdalmasabbak, mint a kötélkorbácséi, kivéve természetesen, ha a kötélágak több helyen csomózottak és ólmozott a végük, mint az antik rómaiak flagrumának. Az orosz kancsukát kurta fanyélhez szorított vastag bőrszíjak alkotják. A bőrcsapós lovaglópálca és a lovaglókorbács valamivel elegánsabb holmik, de a marhaterelő korbácsok használatánál sem a jószágok örökös gyötrés általi fegyelmezése a lényeg. Miután az állat már megismerte, hogy a korbácsütés erősen fájhat is, a tereléshez később elég enyhén rásuhintgatni a korbáccsal – ha pedig a pásztor-ostorokról van szó, az levegőbe pattintgatás, a cserdítések beszéde is elég lehet.

A legelterjedtebb hazai pásztor-ostor a karikás (csikósostor, kanászostor, nehézostor). Anyaga: fa, kender, bőr, fém és lószőr (illetve újabban rafia) kombinációja. Nevét a fanyelet és a szíjat összekapcsoló fémkarikáról kapta, amely az Alföld pásztorainak leleménye volt az ostorjáratás megkönnyítésére. Azóta kialakult a felépítést nagyjából megőrző karikátlan változat is, és eredete felől ezt az utó-változatot is karikásostornak nevezzük.  A kocsizó-ostorok mindig hosszabb nyelűek mindkétféle karikásnál. A hosszabb nyelek hajlósak is, míg a karikás dinamikai alkata más: a cserdítések számára kedvező ellentét van a viszonylag rövid (alkarnyi hosszú), stabilan alak-tartó nyél és a hajlós ostorág közt. Amikor a karikás átterjedt a Dunántúlra, ott a nyelet nem meggy- vagy cseresznyefából, esetleg akácból képezték ki, hanem somfából, és pillangókat faragtak a nyélre. Ez szó szerint is veendő, de átvitt értelemben is, mert „pillangózásnak” nevezhetjük átaljában a pásztorostornak mind a vésett-motivikus, mind a sallangos, színezett-bőrleffentyűs díszítését („pillangók” egyébként csikócsengők szíjára is kerülhettek). Később itt is és a Tiszántúlon is gyakoribbá váltak a szilvafa ostornyelek, rézveretekkel, berakásokkal. A nyélnek lehet alsóvégi gombja, és mindig van fogó- derék- és fejrésze.  Esetleg karszíj is lóg róla (mintázattal), hogy az ostor, ha kicsúszik a kézből, ne essen a földre. A nyélfej kapcsolódása az ostorághoz több tagból áll: szíjhurok nyúlik ki a nyélfejből a forgókarikához vagy épp az ostorághoz; ezt a szíjkötést teleknek nevezik. A karika másik oldalán az odahurkolódó ostorág kezdőrészét esetleg nyakló borítja, és még azon túl is egy szakaszon sallangos, tarajos lehet az ostorág. Ha viszont hosszabb vendégnyak húzódik az ostorágon, annak rojtos a vége.

Három főrészből áll az ostorág: a szíjfonatos ostorrészből, az ennél vékonyabb csapóból és a legvékonyabb sudárból. A szíjfonatot kenderkötél köré, a kötelet beburkolva készítik el, olyan „bőrszálakból” (keskeny bőrcsíkokból), amelyeket „hasiból” metszenek ki (hastáji állatbőr szélesebb szalagjaiból), szálvágó segítségével. Dobozszerű, pengét hordozó kéziszerszám a szálvágó, amelynek van szálvékonyító funkciójú, hasonló formájú változata. A 20. században ezeket az eszközöket már szinte precízióssá fejlesztették: milliméterbeállító került rájuk. Többnyire a 6, 8, vagy 12 szálas fonás  módozatai („zabszem”, „rozmaring” stb.) terjedtek el, de az ún. „kígyóhát”- fonás akár 32 szálas is lehet. A fonatnak a karika-közelben vastagabbnak, előrefelé pedig vékonyodónak kell lennie. Közben egy fonásgyűrű, „címerkötés” is kerülhet rá. Csapóként a fonat végén kilógó kötél is használható, de jobb, ha egy magányos bőrszál, vagy bőrszál-pár folytatja a fonatos ostorrész vonalát. A jószágot megsuhintani úgy kell, hogy testét főleg a csapó érje. A csapó végére erősített végső elvékonyodás, a sudár vagy ostorhegy, az ostornak lószőrből vagy rafiából megfont cserdítő szakasza, nem ritkán bojtos. A leggyorsabb kopású rész, gyakran kell cserélni.

Szűcsmesterségre térünk át a következőkben, érdemes e cikkünket is figyelemmel kísérni.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
infoblokk_also_ESZA_EU

A sallangok története

A Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozatában a bőrművességgel foglalkozó írásfüzérünk kiterjedtségét elsősorban a lószerszám témakörének   nagy itthoni hagyománygazdagsága magyarázza. Eddig azonban kitértünk más tájak nyergelési, kantározási, fogatolási szokásváltozataira is. Ezúttal elmarad a kitekintés, mert a sallangozás speciálisan magyar kultúrájáról lesz szó, amely középkori előzmények felől a 17. században bontakozott ki, és számos bőrműves ma is őrzi nálunk az idevágó ismereteket.

Régen sem csupán a szíjjártók foglalkoztak sallangkészítéssel, hanem olyan mesterek is, akik nyergek, hámszíjazatok előállítását nem vállalták, ám ostorokkal, lovas használatú bőrtokokkal és sallangkészletekkel annál gyakrabban bíbelődtek. De maguk a csikósok is szívesen töltöttek időt ilyen tárgyak kidolgozásával.  Hiszen még a valahai kondások közt is bőven akadtak, akik természetesnek tartották, hogy bőrtarisznyájuk anyagát maguk cserezzék ki, majd az általuk kiszabott tarisznyát maguk szabják ki, varrják meg és maguk díszítsék maguknak.

Magyarországon vitézi lovak szerszámzatára már az 1100 körüli években szokás volt védő bőrlebenyeket, hosszú bőr-leffentyűket aggatni a bögölyök ellenében. Idővel ezeknek a védőrészeknek olyan varrásos összekötéseik alakultak ki, amelyek mintázatot képeztek, bizonyos cifrázati igénnyel, szimmetriára is törekedve.  A 17. század pedig  –  Felső-Magyarországon és a török fennhatóságú Duna-menti középtértől keletre –  a könnyű kocsik és a könnyű parádés fogatolás nagy elterjedési hullámának ideje is volt; ezeknél a korabeli fogatolásoknál vált elmaradhatatlanná a hasításos és fűzéses technikájú, folk-motivikus  sallang-alakzatok alkalmazása.  A hasított és a vágott bőrdarabok és bőrcsíkok, valamint a csíkokból fonott sallangrészek kombinációs lehetőségeire már akkoriban rátaláltak. A bőrhasítás árral történt. A bőrszál-párok egybefűzése (eltért egymástól a laposfűzési eljárás és az élfűzési eljárás) a bőrszálak kilyukasztgatását előfeltételezte. Már akkor elkülönböződött a kantár homlokszíjához varrt homloksallang és a lófejet szintén érintő pofa- vagy fülsallang kategóriája, akár a hátsallangé, az oldalsallangé és a vesesallangé is.

Bő másfél évszázaddal később, amikor már megjelentek a nemzeti címerrel dekorált díszhámok is, már világos szabályként tartották számon, hogy a díszhám lehet rojttalan vagy rojtos, illetve mutathat egyenes szíjszéleket vagy csipkézetteket, és a sallangozás minden összetevőjének e különbségekhez is igazodniuk kell. Például a veret-ékek – díszcsatok, cizellált fémgyűrűk, fém sallangrózsák – nem lehetnek csipkézettek olyankor, amikor a bőrök nem azok.

A 19. században a legszebb sallang-együtteseket a Debrecen és Nyíregyháza közti Újfehértó híres negyedévi vásárain lehetett megcsodálni, illetve beszerezni.  Az Újfehértón kiállított sallangok fonásos részei többnyire kösün („varrószéken”) készültek, kétélű ár segítségével,  12 vagy akár 32 szálból, egyenes vagy ívelt kontúrú, illetve   tömör, vaskos, vagy szellős, áttört változatban. Általános volt a színes szironydíszítés (bőrt-bőrrel-hímzés). Az ostorok sallangozásáról legközelebbi írásunkban lesz szó.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
infoblokk_also_ESZA_EU

A lószerszám szíjazati elemei – a fogatolás további részletei

Előző írásunkban a hám-szíjazat legfőbb részeit ismertettük a Szalakóta program régi mesterségekkel foglalkozó cikksorozata keretében. A fejlettebb változatú hámszíjrendszer hozzáadott elemeinek bemutatására most kerítünk sor.

A szügyellőre vagy húzószíjra hosszában szügyellőpárta erősíthető. Ez a pánt segíti, hogy mielőtt még a húzó a rá merőleges marszíjat elérné, máris kapcsolódjon hozzá egy megelőző merőleges hámrész, a nyakszíj vagy nyakló (vállszíjnak is mondják). Mivel pedig a marszíj (a gyeplőtartó karikákat viselő kápa) mögé, a hátközépre még hátszíj is feltehető, a ló testét felül három szíj-ív is befoghatja sorban. Az istráng (strang, hámideg) ebben az esetben egy szakaszon hosszúkás istrángtáska (avagy hámtáska) belsejében húzódik: a táska a húzószíj vonalát folytatja a ló oldala mentén, hogy a hátszíj végeit hozzá lehessen csatlékolni. Ha a hátszíj vonala körbeéri a ló testét, az alsó részt ágyékszíjnak nevezik. Egyes vidékeken sokáig csak nyaklóval hajtották a lovat, majd a marszíjat nevezték hátszíjnak, hisz harmadik felső testszíjat soha nem tettek fel.   Ha a hám nyakszíjas, a lovat a nyakszíjtól kiinduló zsinegpár vagy lánc, esetleg rúdszíj köti össze a kocsirúddal, különben a szügyellő tartókarikáin át történik ez a kötés. Y alakú szügyellő-előrész csak nyakszíj feltevése esetén lehetséges.

A fejlesztett gyeplőnek, amely már kevéssé téveszthető össze a bőr kötőfékkel, számos válfaja ismert, de a legegyszerűbb fejlesztett gyeplőnek is van szárperece, és vannak ebbe csatolt eremlői, illetve kapcsolódik hozzá és a bak oldalához egy pótlólagos szerepű álomszíj (kiskocsis), hogy a hajtó a szárperec elejtése esetén is megőrizze irányítóképességét.

Ami a hátszíjat illeti, ennek akad olyan formája, amelyet nem a fentebb jelzett módon kell feltenni, mert nem a kétoldali istrángtáskákig ér, hanem a marszíjat és a farhámot köti össze felül. Ha viszont farhám is kerül a lóra – széles szíj-ív a faroktő fölött is és a far alatt, a hátsó combnál is (oldalról < alakot mutatva) – akkor hosszú oldalsó tartószíj is kell a marszíjtól a farhám-csomópontig, illetve összekötő mellékszíjak a farhám főágai közt.  Alkalmaznak hámpárnákat is. Könnyű, közepes vagy nehéz hámról a szíjak vastagsága és szélessége szerint beszélünk. A farmatring (farokszíj) parádé-elem: egyik végén hurok (bújtató) által összefogja, megemeli a lófarkat, míg a másik irányban a hátvonalon a marszíjig ér (hátaslovaknál a nyeregig), és sallangtartóul szolgál. Szemzőt a szállító funkciójú húzásra összpontosítás érdekében applikálnak a kantár pofaszíjára: a befogatolva haladó lovakat felfokozottan zavarhatják a peremlátványok, oldalt észlelt mozgások.

Néhány szót még az összetett fogatolásról. Ha nem egyetlen lovat fognak be két kocsirúd közé, vagy egy rúd mellé, hanem kettes fogat áll elő, úgy a rúdtól balra a „nyergesnek” nevezett ló áll, és a másoldali ló a „rudas”. Az előbbi elnevezés annak az időnek az emléknyoma, amikor a kettes fogatnál a hámok még nem egyeztek meg, mert az egyik lovon nyerges irányító ült. (Ha két igásökör vontat, a „kezes” vagy „csá-s” állat húz baloldalt és a „hajszás” húz a másik oldalon.) Négyesfogatnál a rúdfejre kisefa (bókony) kerül keresztbe, és az elülső pár ló ahhoz kötve húz. Ekkor is elöl van a „nyerges”, csak mögötte a „gyeplős” mozog, míg a másik oldalon a „rudas” hátul marad, az „ostorhegyes” mögött. Ötösfogatnál a „gyeplős” mellé fogott ötödik ló a „láncos”, ha viszont a „rudas” mellé fogják, akkor „lógós”. Szintén széltében történik a hatosfogat (stb.) létrehozása –  eltérően az ökrösszekér esetétől, mert ott a tézsla és a hozzátartozó csikoltó segítségével mindig pár kerül pár elé. Az egyes lovak szíjazatának viszont a pozíciókülönbségek ellenére – elvileg – nem kell nagyban különbözniük. – Ha a sallangokra kíváncsi, érdemes következő cikkünkben is velünk tartania.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
infoblokk_also_ESZA_EU